Teljesen hétköznapi kátyús történet: éppen lemosattam a nálam volt Fiat Tipo tesztautót, majd kis budai utcán gurultam csendben gondolkozva hol is fotózzam le. A kis utca a nagy fák miatt vidám nyári árnyékfoltos volt, így nem vettem észre az amúgy nap-mint nap kikerült kátyút, csak arra eszméltem, hogy a gumi azt mondja hangosan hogy: PAKK. Leesett a tantusz rögtön, „afene” gondoltam, engedtem a kormányon, és már húzott is jobbra.

Megvagy defekt. Szépen betoltattam egy parkolóhelyre, addigra már teljesen leült a gumi, hallani lehetett a lehúzott ablakokon át a gyötört hangját. Nem örültem a dolognak, és nem csak azért mert váratlan feladattal megakad a nap, hanem mert a tesztautót én kaptam meg először, csak ezer kilométert mentek vele az importőrnél bejáratás címén. És nagy, bicolor, 18 colos felniket viselt, prémium GoodYear gumikkal. A gumit sejtettem, hogy halott, és nagyon bíztam benne, hogy a drága felninek nem történt baja, mert fémes hangot nem hallottam.

Így tehát megvan defekt esetén az első teendő: az első biztonságos helyen félreállni. A második feladat megnézni mi történt, és sérült-e más az autón, illetve van-e beszorult, beakadt tárgy – mondjuk ebben az esetben nem, mert egyértelmű volt, hogy mi okozta. A harmadik teendő (idegen autónál elsősorban, nem sajátban), megnézni, hogy van-e pótkerék, vagy csak defektjavítóval áldott meg a sors. Az első megkönnyebbülés az volt, mikor láttam, hogy a felni ép (peremvédős volt a gumi), a második megkönnyebbülés, hogy felnyitva a csomagtartót ott volt a pórkerék, ami nem mankó kerék, de sebességkorlátozott: a lényeg tovább lehet menni.

Azért lefotóztam a kátyút, a helyszínt, és jeleztem a tesztautót kiadó kollégának, hogy mi történt, van-e valamiféle protokolljuk, amit követni kell (például gyári assistance szolgálatot kell hívni, vagy rendőrt jegyzőkönyvezni, bármi). Megnyugtattak, hogy semmi macera, ha ki tudom cserélni tegyem, aztán majd lejelentjük az importőrnek a veszteséget.

Akkor jöhet a következő teendő, a kocsi biztos rögzítése: váltó sebességben, automatváltó „P” fokozatban, kézifék behúz. Körbenéztem van-e egy féltégla a közelben a kerék alá támasztandó, de nem volt, csak egy törött vadiúj Lada Kalina, amit épp indított a tulaja szomorúan. Ezután elő a szerszámkészletet, a pótkereket, ezeket ki kell készíteni, hogy ne a megemelt autóból kezdjük kiemelni majd a kereket, azt kockáztatva, hogy lebillen a kocsi az emelőről. Mert bizony ezek a vész esetére adott típusemelők épp csak annyira erősek és stabilak, hogy lehessen kereket cserélni.

Ekképp megterítve a kerékcseréhez jöhet a tényleges csere. Előbb meg kell lazítani a kerékcsavarokat. Ez megint neuralgikus pont, főleg ha ezer éve nem volt leszedve a kerék és begyógyultak a csavarok, vagy ha a gumis légkulccsal biztosamibiztos atomul meghúzta. Lehet kerékőr is a dologban, azt is elő kell venni. Esetemben nem volt se kerékőr, se atomra húzás, nyomatékra húzták a kerékcsavarokat, lényegében kézzel indultak, nem kellett a kulcs szárán ugrálni.

Itt épp annyira kell meglazítani, hogy meginduljon a csavar, sőt lazítást követően azzal a fogással kicsit vissza is feszítettem a csavart, hiszen azon a keréken áll még a kocsi. Ha a lazítás megvolt, jöhet az emelés. Meg kell találni az emelőpontot, ha nem megy rutinból, akkor ott az autó használatija, abban megmutatják. A Fiathoz (és általában) rombusz emelőt adtak, ezt könnyebb beállítani, mint a billenőtalpú „könyvemelőt”. Az emelőpont alá illesztve érintőre nyitni kell az emelőt, és akkor szépen beigazgatni. Lehetőleg a kocsi ne legyen lejtőben, ne szoruljon az emelő alá kő, szépen befeküdjön a teteje az emelőpontba/hoz/alá (melyikbe hogy), vagy fogja meg a küszöb belső peremét. Egyenesen álljon, merőlegesen a talajra.

És lehet emelni. Közben végig figyelni kell, hogy mit csinál a kocsi, mikor emeli el a kerekét, billen-e, gurul-e. Ha az emelő kezd elbillenni, akkor tekerjük le, igazítsuk meg és kezdjük elölről. Ha a kocsi gurulna, rögzítsük. Nem kell túlemelni az autót, épp jöjjön le a kerék, emelje el az emelő plusz egy centire. Ha ez megvan, akkor gyorsan csavarjuk ki a korábban meglazított csavarokat, vegyük le a kereket (itt új autóról volt szó, minden könnyen ment, de előfordulhat, hogy a kerék se akar lejönni, akkor finoman lehet noszogatni, ha a felső ívet, vagy alsó ívet óvatosan megrúgjuk úgy, hogy az emelőről azért ne rúgjuk le az autót).

Végig vigyázzunk, hogy kezünk, lábunk ne legyen tartósan a kocsi, a kerék alatt, vagy a kerékdobban, a sárvédő alatt, a sárvédő és a kerékjárati ív között: mint mondtam ezek az emelők nem a szervizek csáposai, nem lehet száz-százalékosan megbízni bennük. Akire már billent rá autó, az nagyon figyel erre, tanuljunk a jó tanácsból. Ezért mondtam inkább a finom rúgást, mint a kézzel rángatást, mert ha kézzel fogjuk a kereket, nehezebb elugrani, elengedni, ha leesne az autó az emelőről.

Ha lent van a lyukas kerék, amilyen gyorsan csak lehet tegyük fel a pótot: minél kevesebb ideig legyen a kocsi emelőn kerék nélkül. Rendszerint figyelni kell, hogy a kerékcsavarok furatai a helyükön legyenek, van típus, amelynél simán odébb fordul a féktárcsa és elveszítjük a furatokat, amit igazán csak csavarhúzóval lehet visszaigazgatni. Ezért figyeljünk. A Fiat segített, volt pozícionáló tüske a féktárcsába csavarozva, hasznos dolog.

Mikor fent van a kerék, csavarjuk be a kerékcsavarokat ütközésig, picit húzzuk meg, majd engedjük le az autót. Ha már teljes súlyával lábon áll kivehető az emelő és meghúzhatóak erőből a csavarok. Nem kell félni, kézzel kicsi az esély, hogy a kocsihoz adott kerékkulccsal túlhúznánk a csavarokat. Ha ez megvolt, el lehet pakolni és folytatni az utat, vagy újratervezve a napot bemenni egy gumishoz.